Journal To The Self: Interjú Kathleen Adamsszel

Kathleen (Kay) Adams LPC pszichoterapeuta és klinikai folyóirat-terapeuta Denverben (Colorado). 1985 óta úttörő szerepet játszik az írás eszközként történő alkalmazásában a terápiában, a személyes növekedésben, az emberi potenciálban és azon túl. Adams tíz könyv szerzője / szerkesztője a terápiás írás területén, beleértve a legkeresettebbeket is Napló az Énnek és Kifejező írás: A gyakorlat alapjai . Irányítja a Journal Journal Terápiás Központot [www.journaltherapy.com] és szakmai továbbképzési részlegét, a teljesen online Terápiás Írástudományi Intézetet [www.TWIInstitute.net]. 2013-ban elindította a Journalverse [www.journalverse.com] internetes tanulási közösséget, amely világszerte folyóiratok írói és segítői számára készült. Az About.com közvélemény-kutatásában Kathleen Adams (Anais Nin és Anne Frank mellett) a kortárs folyóirat-vezetés három legjelentősebb hatásának egyike volt.

Nemrég beszéltem Kay Adams-szel a személyes írás gyógyító erejéről, és arról, hogy az újságírás hogyan vált életművé.

MM: Mikor kezdtél naplót vezetni, Kay?

KA: 10 éves voltam, és a kedvenc nagynéném karácsonyra egy ötéves naplót adott nekem, rajta egy zárral. Izgultam, mert tudtam, hogy írni akarok, és úgy gondoltam, hogy a napló vezetése lesz az első lépés az igazi íróvá váláshoz.

MM: 10 évesen szeretett volna író lenni? Hogyan jutott el hozzád ez a felismerés?

KA: Amikor a nővérem, aki három évvel idősebb nálam, első osztályba járt, és megtanult olvasni, akkor hazajött az iskolából, és mindent megtanított, amit tanult. Ennek eredményeként hároméves koromban megtanultam olvasni. Imádtam a könyveket, történeteket és szavakat, és történeteket készítettem, és meséltem nekik. Amint megtanultam írni, elkezdtem történeteket írni, és csak tudtam, hogy ezt akartam csinálni.

MM: Fiktív történetek?

KA: Azokban a napokban igen. Legtöbbjüket annak alapján mintáztam, amit olvastam, és akkoriban a kedvenc mesekönyv-karakteremet. Negyedik évfolyamon Nancy Drew-hoz hasonló lány detektívregények sorozatával kezdtem. Amikor junior magasban voltam, egymás után nyolcszor olvastam az Elfújta a szélt. Nem csak azért tettem, mert csak imádtam a könyvet, bár igen, mégis azért tettem, hogy szándékosan megtanítsam magam.

A második alkalommal kifejezetten elolvastam, hogy megismerjem a karaktereket. Legközelebb a cselekményt néztem meg, a másikat pedig az átmenetekre. Nem szándékosan állítottam be magamnak egy diplomát az írás folyamatának dekonstrukciójával, de emlékszem arra, hogy intuitív módon tudtam, hogy az írás mesterségét tanultam, mert jó könyveket akartam írni.

MM: Mikor fedezte fel a naplóírás katartikus hatásait?

KA: Mire feljutottam az ifjúsági szintemre, elkezdtem érzelmi drámákat folytatni hormonokkal és pubertással, így ez számomra katarzissá vált. Világosan megéreztem, hogy ki akarom önteni a szívemet, megvan ez az érzelmi kimenet és megtalálni az érzelmi egyensúlyt. Nagyon gyorsan megtanultam, hogy megnyugtathatom magam írásaimmal azáltal, hogy elmondom magamnak a legmélyebb titkaimat, aggodalmaimat és félelmeimet, majd vigaszt nyújtok magamnak.

MM: Honnan származik a kényelem?

KA: Arról van szó, hogy tanúi legyünk önmagunknak és önmagunknak. Összefoghatjuk a nagyobb kontextust azáltal, hogy egyidejűleg szemléljük a pillanatban való létet, a bölcs én vagy az egó megfigyelését, és tudjuk, hogy van erőnk és ellenálló képességetek ahhoz, hogy átvészeljük azokat. Ez a konkrét megnyilvánulás, a tinta a papíron vagy a képpontok a képernyőn, amely kézzelfogható valóságot nyújt, amelyet kapcsolatba hozhatunk és visszatérhetünk.

MM: A papíron látott szavak lehorgonyoznak minket?

KA: Azt hiszem. Ez azért történik, mert lehetőségünk van nyelvünkbe szervezni gondolkodásunkat, ami magasabb funkció, mint az érzés vagy gondolkodás ösztönös jellege. Leírása és formába helyezése kognitív és érzelmi folyamat egyaránt. Ezt gyakran észlelem ügyfeleimmel és tanítványaimmal. Az egyik legnagyobb gyógyító összetevő az a képesség, hogy lássa, amit mondok. Olyan ez, mint amit E. M. Forster mondott: "Honnan tudhatom, mit gondolok, amíg meg nem látom, amit mondok?"

MM: Van-e spirituális alkotóeleme ennek a tanúságtételi folyamatnak?

KA: Számomra van. Nagyon régen kihasználtam azt a hatalmas lehetőséget, hogy megérzésem és lelki kapcsolatom megtalálja és hangot kapjon az írás révén. Ezt szándékosan teszem, bár néha csak hagyom, hogy megtörténjen, és tudom, hogy úgyis ott lesz. Még akkor is, ha tennivalók listáját írom, ez áldás és ima, mert szándékosan és összpontosítva dolgozom, és hálám van.

Ennek ellenére nem hiszem, hogy szükségszerűség vagy előfeltétel lenne, hogy valaki lelkileg összpontosítson, vagy szellemi eredményt szándékozzon a napló vezetésébe. Azok számára, akik aktív spirituális életet keresnek, és összhangban vannak saját lelki szándékaikkal, ez olyan lehet, mint egy turbóerősítő, és sokkal gyorsabban, de szervezettebben és kíméletesebben segíthet nekik a kihívások és nehézségek átvészelésében.

MM: A naplóírás pótolhatja a terápiát?

KA: Valószínűleg, ha terápiás szándékkal, tudatossággal és megkülönböztetéssel történik. Nagy különbség van az írás és a terápiás írás között. Néha ez a különbség megfogalmazódik, és néha megérthető. Terapeuta vagyok, aki az írásra szakosodott, mint a gyógyítás egyik formája, és ezt az egész 25 év alatt végigcsináltam, amit gyakoroltam, így nem tudom, milyen az, ha nem használom az írást elsődleges eszközként.

MM: Vannak-e dokumentumok és tilalmak a naplóíráshoz?

KA: Igen és nem. Szerintem a legnagyobb „tennivaló” az, ha valódi, őszinte és önmagad legyél. A legnagyobb „nem” az, hogy ne legyenek elvárásaink, hogy egy bizonyos módon nézzen ki. Másrészt vannak olyan népszerű módszerek, amelyek az adott napszakban, bizonyos időtartamra vagy bizonyos számú oldalra ajánlják az írást. Vannak, akiknek szükségük van struktúrára, és ez számukra kiválóan működik, de sok beutalót kapok a terapeutáktól az ügyfelekkel, akik naplót írnak, akik elakadtak. Amikor hozzám fordulnak, megkérdezem, hogyan tudnánk hidat építeni, ahol vannak és hol akarnak lenni. Gyakran mondják, hogy elolvastam ezt a könyvet, követtem ezt a módszert, és egyre depressziósabb vagyok. Tehát azt mondom, próbáljunk ki mást, tegyük le ezt az ötletet, és találjuk meg a legjobb módot. Ez az engedély nagyon fontos.

A terápiás oldalon egy olyan modellt tanítok, amelyet egy pszichiátriai kórházban erősen traumatizált betegekkel dolgozva fejlesztettem ki. Journal Laddernek hívják. Ezek a betegek szerettek írni, de még az írással történő gyógyítás nagyon konkrét szándékaival is újra traumatizálták magukat. Gyakran csak nyomorultnak találják magukat, elmerülve a testük traumatikus emlékezetében. Amikor azt javasoltam, hogy lassítsunk, azt mondták, ne vedd el a naplómat, ez az életvonatom, és ami józan eszemben van.

Az első terápiás előfeltétel, mint minden gyógyszer esetében, az, hogy először ne okozzon kárt. Ha ettől rosszabbul érzed magad, ez egy jel arra, hogy állj meg és nézz meg még egyszer. Tehát az volt a feladatom, hogy megtaláljam a biztonság megőrzésének módját. Amit szinte kivétel nélkül felfedeztem, az az, hogy strukturálatlanul, kiegyensúlyozatlanul, befogadatlanul és helytelenül írtak szabadon. Nincs ezzel semmi baj, kivéve azt a tényt, hogy az erősen traumatizált emberek általában nem tudták, hogyan és mikor kell tempózni és visszatartani.

Ezért elkezdtem írásban megvizsgálni a szerkezet, az ingerlés és a befogadás szerepét, és felajánlottam nekik egy egyszerű, tartalmazott mondatszót, például: „Most akarom”, „Ma úgy érzem” vagy „Amitől a legjobban félek.” Mondtam, hogy fejezzék be a mondatot, tegyenek egy pontot a végére, és hagyják abba. Aztán ha többet akarnak írni, írhatnak még öt percig, vagy egy másik mondatot. Ez a szerkezet megadta nekik a szabadságot, hogy apró darabokban vegyék, ami nagyon terápiás.

MM: Érdekes, hogy a szabad írás mélyebb mélységbe sodorja őket a traumában, ahelyett, hogy megszabadítaná őket tőle.

KA: Igen, a szabad írás természete, hogy mentes minden szabálytól. Ezért hívjuk szabad írásnak. Ez nem rossz, de más lehetőségekre van szükségünk. Az emberek azt gondolják, hogy a terápiás naplóírás arról szól, hogy egyszerre szabadítson el mindent az oldalon, csak egy nagy foltot, és ez gyógyító lesz. De nem az. Lehet, de nem feltétlenül. Amikor választási lehetőségek és engedélyek vannak arra, hogy sokféle írási módot feltárjanak, ez sokkal gazdagabb, dimenziósabb világgá válik.

MM: Mit mondasz azoknak az embereknek, akik úgy gondolják, hogy életük túl unalmas ahhoz, hogy írhassanak róla, vagy félnek attól, hogy köldöknézőkké váljanak?

KA: Azt hiszem, millió ember van bennünk. Azok az emberek, akiknek „unalmas” a külső életük, gyakran gazdag belső élettel rendelkeznek. Ezt úgy fedezhetnék fel, hogy feltárják fantáziájukat és saját gondolataik magánéletét, és felteszik a „mi lenne, ha” kérdéseket, például mi lenne, ha gazdag és kiteljesedett lenne az életem, mit változtatnék, vagy mi lenne más és jobb, mint ma? Csak meg kell adnunk a választás lehetőségét, hogy kimondjuk vagy felfedezzük. Írástanárként mindig abban reménykedünk, hogy az emberek hitelesnek és valóságosnak találják ezt a helyet.

A köldöknézés szempontjából igen, az írás egy olyan belső helyre vezet, ahol mélyebb kérdéseket teszünk fel. Ha csak a saját érdekemben merül fel, ez eléggé unalmassá és önpusztítóvá válik. Gyakran dolgozom olyan emberekkel, akik ugyanazt írják újra és újra egyfajta körkörös hurokban. Tehát segítek nekik spirálgá változtatni és mozgatni felfelé és kifelé, hogy magasságot, mélységet és szélességet kapjanak benne. Kérdezd meg, hogyan szolgálhatja a világot? Mi a magasabb rendű célja? Hogyan használhatom fel ezt az öntudatot és válhatok nagylelkűbbé a felfedezettek iránt? Ez jó hely lenne a kezdéshez.