Az iskolai lövöldözés nem minden túlélője marad életben

A tavalyi mészárlás idején a floridai Parkland-i Stoneman Douglas középiskolába járó két hallgató tragikus, öngyilkosságai fontos és szívszorító emlékeztetőként szolgálnak arra nézve, hogy az iskolai lövöldözés nem minden túlélője él túl. A fiatalok által tapasztalt félelem, borzalom és bánat ugyanolyan súlyosságú kiváltó tényezőket válthat ki, mint a harci veteránok. Míg egyesek magas színvonalú mentálhigiénés szolgáltatásokhoz tudnak hozzáférni és pozitív utat találnak, mások kétségbeesésbe merülhetnek. A drogok, az alkohol és a fiatalok által elterjedt egyéb mentális egészségügyi problémák fellendíthetik az tüzet, ami pusztító válságokhoz vezethet.

Mivel évről évre egyre több iskolai lövöldözés zajlik - 2018-ban rekordszámú 24 volt -, és országszerte olyan körzetek követelték a hallgatókat, hogy gyakorolják azt, amit tennének, ha aktív lövöldözővel szembesülnének, biztosan nagyobb számban látunk belépő fiatalokat főiskolán, akut depressziótól és szorongástól kezdve a teljes értékű PTSD-ig. Ezeknek a hallgatóknak szakértői ellátásra és éberséges megfigyelésre lesz szükségük jólétük és biztonságuk, valamint a körülöttük élők biztonsága érdekében. Sajnos egyes főiskolák és egyetemek nehezen tudták segíteni a viszonylag jóindulatú mentális egészségi állapotú hallgatókat. Készen állnak-e a PTSD-ben szenvedőkre és az ezzel járó ellenségeskedésre, bizalmatlanságra, bűntudatra, magányosságra, álmatlanságra, rémálmokra és érzelmi elhatárolódásra?

A válasz: Azoknak kell lenniük. Ehhez azonban el kell kötelezniük magukat a megelőző protokollok mellett, amelyek a lehetséges válság legkorábbi jeleinek azonosítására törekszenek, nem pedig arra, hogy megvárják a fenyegető fenyegetés egyértelmű jeleit. Ehhez multidiszciplináris fenyegetésértékelő csoportok létrehozása szükséges a veszélyeztetett egyének vagy csoportok azonosításához. Az ilyen csapatoknak képzésben kell részesülniük, rendszeresen találkozniuk kell, és bevett protokollokat kell használniuk a „vörös zászló” viselkedés és a korai figyelmeztető jelek nyomon követésére. Fontos, hogy létre kell hozniuk egy olyan rendszert, amely szükség esetén eljuttatja az eljárási riasztási csengőket, és arra készteti a csoport tagjait, hogy haladéktalanul végezzenek vizsgálatokat, végezzenek fenyegetésértékeléseket, és határozzák meg a beavatkozás, a közösségi értesítés és a válaszadás legjobb módszereit.

A családoknak is szerepük van. A szülők ösztönözhetik kollégiumba kötött gyermekeiket, akiknek mentális egészségügyi problémái vannak és / vagy korábbi traumatikus tapasztalataik vannak, hogy írják alá azokat a kiadványokat, amelyek felhatalmazzák a klinikusokat és az egyetemi adminisztrátorokat az egyébként magán orvosi és tudományos információk megosztására. Meggyőződhetnek arról, hogy gyermekük az iskola radarján van-e, ha találkozókat szerveznek a diákok dékánjával, valamint a tanácsadó központtal, a bűnüldözéssel, a fogyatékossággal élőkkel foglalkozó irodával és másokkal, és széles körben terjesztik elérhetőségeiket. Ráadásul orvosolhatják a helyi mentálhigiénés szakembereket, valamint a közeli kórházi sürgősségi osztályokat, amelyek pszichiátriai és / vagy kábítószer-visszaélési szolgáltatásokat kínálnak, hogy megbizonyosodjanak arról, hogy az ilyen szolgáltatók kéznél vannak-e és ismerik-e gyermeküket válság esetén.

Tragikus, hogy az iskolai lövöldözés az élet részévé vált ebben az országban. Bár még nem találtuk meg a módját, hogy megállítsuk őket, többet tehetünk a diákok jobb védelme érdekében, akik számára az ilyen mészárlásoktól való félelem komoly mentális egészségi problémákat váltott ki, hogy semmit ne mondjak azokról, akik személyesen tapasztalták borzalmaikat.