Önámítás és elkerülés: Miért tesszük, amit csinálunk?

Tartalom

• Néha az önámítás lehet az önbecsülésének ideiglenes védelme.
• Az elkerülés indoklása
• Alkalmazása az önértékelésre
• Mit kell tenni?

Néha az önámítás lehet az önbecsülésének ideiglenes védelme.

A hazugság az egyik magasabb képességünk, amelyet az evolúció fejlesztett ki. Bizonyos értelemben az segít túlélni bizonyos helyzetekben.

Így az önámításnak két funkciója van: egyrészt lehetővé teszi mások jobb megtévesztését (mivel senki sem hazudik jobban, mint az, aki hazudik önmagának), ami különösen hasznos egy olyan korszakban, amikor a másokkal való kapcsolat képessége (társadalmi intelligencia) elsőbbséget nyert, sok esetben a manipulációt használva alapvető eszközként (lásd bármely vállalkozás). Ez nem azt jelenti, hogy a manipuláció és a hazugság két hasonló fogalom, de valószínűleg amikor egy céggel köt szerződést, senki sem mondja meg, hogy "mi csak a pénzét akarjuk".

Másrészről, az önámítás az önbecsülésünk megőrzésének egyik módja, és némileg összefügg az elkerüléssel. Igen, az önámítás az elkerülés egyik formája. És mit kerülünk?

Az elkerülés indoklása

A negatív érzelmeket a lehető legkreatívabb módon kerüljük el. Például, a kontrasztkerülő modell szerint, az aggodalom, mint az általánosított szorongásos zavar magja, eleget tenne annak a funkciónak, hogy elkerülje a „lefelé” való kitettséget, abban a változásban, hogy a pozitív érzelem átéléséről a negatív érzelem megtapasztalására kerül sor (valami hasonló: „mivel a problémák elkerülhetetlen része az élet, ha aggódom, amikor minden jól megy, akkor fel vagyok készülve arra, amikor a dolgok rosszra fordulnak). Röviden, ez az érzelmi elnyomás egyik formája.

A aggodalom csökkenti a probléma jelenlétének kellemetlenségét is, mivel ez egy kísérlet a kognitív megoldására. Ahogy aggódom egy probléma miatt, úgy érzem, hogy „valamit” teszek annak megoldására, még akkor is, ha ez valójában nem oldja meg, így csökkentve a kellemetlenségemet a probléma tényleges nem kezelése miatt. A hipochondria viszont az egocentrikus tulajdonság elfedésének módja (a beteg annyira önmagára összpontosít, hogy úgy véli, minden történik vele). Biológiai értelemben ez azt jelenti, hogy az agyunk lusta.

Az önámítás egy olyan javítás, amelyet az evolúció rátett ránk azzal, hogy nem tud okosabbá vagy képesebbé tenni bizonyos külső követelményekkel való szembenézésre. Vagy inkább annak köszönhető, hogy az emberi faj képtelen fejlődni és ugyanolyan sebességgel változhat, mint a világ, amelyben élünk.

Például Festinger kognitív disszonanciájának kifejezése arra a kellemetlenségre utal, amelyet az oktalanság okoz, ha inkoherensek vagyunk értékeink és tetteink között. Ebben az esetben önámításhoz folyamodunk cselekedeteink magyarázatához.

A racionalizálás az önámítás másik formája, amelyben látszólag ésszerű magyarázatot adunk egy múltbeli cselekvésre hogy nincs, vagy ennek nem volt jó oka.

Alkalmazása az önértékelésre

Magyarázzuk el ezt: az önbecsülést vagy értékelést, amelyet önmagunk alapján végzünk, hogy milyenek vagyunk, mit csinálunk és miért csináljuk, kényelmetlenséget okoz, ha negatív.

A kényelmetlenség egy adaptív érzelem, amelynek feladata az életünk hibáinak újragondolása annak módosítására. Az agyunk azonban, amely nagyon okos és ellenáll a változásoknak, azt mondja: „miért változtatunk életünkben olyan apró dolgokon, szembesülünk a valósággal, amelyek bántanak vagy megrémítenek bennünket, kockázatot vállalunk, mint például a munkahely elhagyása, egy adott személlyel való beszélgetés nagyon kényelmetlen téma stb., amikor ehelyett átgondolhatjuk ezt, és elmondhatjuk magunknak, hogy jól vagyunk, és így elkerülhetjük a szenvedést, elkerülhetjük azokat a helyzeteket, amelyek kényelmetlenebbé tesznek bennünket, kerüljük a félelmet ... ”.

Önámítás és elkerülés az energiafelhasználás csökkentésének mechanizmusai amelyet az agynak használnia kell a kapcsolatok módosítására, viselkedéssé, attitűdökké és vonásokká alakítva (amelyek neurobiológiai szubsztrátja sok egyenértékű és nagyon stabil kapcsolathoz tartozik az agyunkban). Pszichológiai értelemben ez azt jelenti, hogy viselkedésünknek és kognitív feldolgozásunknak személyes és alig módosítható stílusa van a környezeti szempontok kezelésére, amelyekre nem vagyunk felkészülve.

A legtöbb heurisztika, amelyet szokásunk szerint gondolkodunk, elfogultságot vagy hibákat okoz, és önbecsülésünk megőrzésére irányul. Azt mondják, hogy a depressziós emberek általában reálisabbak, mivel kognitív feldolgozásuk nem a pozitív önértékelés fenntartására irányul. Valójában emiatt a depresszió fertőző: a depressziós ember beszéde annyira következetes, hogy a körülötte lévő emberek is internalizálhatják. De a depresszióban szenvedő betegek nem kerülik el az önámítás egyéb formáit sem, még kevésbé kerülés.

Ahogy Kahneman mondta, az emberek általában túlbecsülik fontosságunkat és alábecsülik az események szerepét. Az az igazság, hogy a valóság annyira összetett, hogy soha nem fogjuk teljesen megtudni, miért tesszük, amit csinálunk. Azok az okok, amelyekben hihetünk, ha nem az önámítás és az elkerülés termékei, csak egy kis részét alkotják azoknak a különféle tényezőknek, funkcióknak és okoknak, amelyeket érzékelhetünk.

Például, a személyiségzavarok egosyntonikusakvagyis a tulajdonságok nem okoznak kényelmetlenséget a páciensben, ezért úgy ítéli meg, hogy a problémái életének bizonyos körülményei, nem pedig személyisége. Bár a rendellenességek értékelésének tényezői nagyon egyértelműnek tűnnek a DSM-ben, sokukat nem könnyű észrevenni egy interjú során. A nárcisztikus rendellenességekben szenvedő személy nincs tisztában azzal, hogy minden, amit tesz, az egójának növelésére irányul, mint ahogy a paranoid személy nem tartja kórosnak az éberség fokát.

Mit kell tenni?

A pszichológia számos fogalma az önámításba vagy az elkerülésbe merülhet fel. Minden pszichológiai konzultáció során a leggyakoribb dolog az, hogy a betegek olyan elkerülési magatartást tanúsítanak, amelyek miatt megtévesztik magukat, hogy ne feltételezzék, hogy kerülik. Így a probléma erőteljes negatív megerősítéssel fennmarad.

Következésképpen meg kell határoznunk ideális énünket, és ésszerűen értékelnünk kell ezt a meghatározást, megtudva, hogy mi a dolog ellenőrizhető és módosítható, és mi nem. Az előbbinél reális megoldásokat kell javasolni. Ez utóbbiakkal kapcsolatban el kell fogadni őket, és újra kell fontolni jelentőségüket. Ehhez az elemzéshez azonban el kell engedni az elkerülést és az önámítást.