Választási előjáték

David Brooks hasábja a New York Times-ban (2016. november 1.), amely Martin Bubert hívta meg a választási politika összefüggésében, arra késztetett, hogy gondolkodjak az intim kapcsolat erejéről - nemcsak családi és közösségi kapcsolatainkban, hanem polgári életünkben is .

Ha hazánk olyan mélyen polarizálódott, mint amilyennek látszik, hogyan remélhetjük, hogy a választások után összeállhatunk - függetlenül attól, hogy ki nyer? Hogyan lehet megtanulni együtt élni, még kevésbé hallgatni egymásra?

Más személy valóságához való odafigyelés nem könnyen megszerezhető szokás, még kevésbé egyszerűen elsajátított készség. Sokan soha nem fordítjuk teljes figyelmünket másra, csak magunkra. De mindannyian tudjuk, milyen hatalmas érzés hallgatni, gondoskodni rólunk, sőt megérteni is.

Azok közülünk, akik úgy döntenek, hogy olyan nehéz szakmákba (klinikai szociális munka, pszichoterápia és pszichoanalízis) választanak, hogy meghallgatják a többieket és figyelnek az igényeikre, tudják, mennyire átalakító lehet egy ilyen élmény azok számára, akik soha nem érezték magukat teljes elismerésnek, gyermekként vagy felnőttként.

Martin Buber ezt a fajta bensőséges kapcsolatot fogalmazta meg teofilozófiai fogalmakban, amelyet én-te kapcsolatoknak írt le, szemben az I-It típusú találkozásokkal. Az elsők intim kapcsolatot, párbeszédet és beszélgetést keresnek. A második tisztán eszköz - mint például a háztartási karbantartás vagy az autójavítás megszervezése. Az előbbiben teljes figyelmét felhívja a másikkal való találkozására. Ez utóbbiban egy feladat végrehajtására vagy teljesítésére összpontosít.

Úgy gondolom, hogy a pszichoanalízis és a pszichoterápia egy Én-Te kapcsolat kialakítására törekszünk - ahol a terapeuta és az ügyfél egyaránt intim kommunikációra és együttműködésre törekszik egymással a kölcsönös belátás és felfedezés útján. A feltárás ezen formáit azonban a jelenlegi egészségügyi rendszerünk nem támogatja, és a pszichoterápia / pszichoanalízis fogalmait és alapvető dinamikáját sem ismerik vagy tekintik széles körben.

Ha még soha nem tapasztaltál én-te fajta kapcsolatot, akkor nehéz megmagyarázni, milyen érzés. Tehát itt van egy példa a legutóbbi tapasztalataimból.

Az elmúlt másfél évben két jelentős kapcsolatvesztést szenvedtem el. Beszéltem barátaimmal a tapasztalt nehézségekről, de nem akartam őket "megterhelni" a fájdalmammal, ezért megpróbáltam egyedül kezelni. Hányan csináljuk ezt rutinszerűen és gondolkodás nélkül? Kínálunk bepillantást személyes küzdelmeinkbe, de megpróbáljuk azokat kezelni is, hogy ne fásítsuk (vagy elborítsuk) hallgatóinkat.

Aztán volt alkalmam beszélgetni egy barátommal, aki nem próbált nekem tanácsot adni vagy segíteni abban, hogy fájdalmas gyászos folyamatomban „továbblépjek”. Inkább ez a személy hallgatott rám, és egyetlen megfigyelést ajánlott fel. Azt mondta, hogy „hinnem kell magamban”, kíváncsi és páratlan hasonlatot kínálva.

"Tinker Bellre gondolok" - mondta (ami először szórakoztatott) ", aki elnyeli mások fájdalmát, és úgy érzi, hogy haldoklik, amíg meg nem kapja annak megerősítését, hogy mi [közönségként]" hiszünk benne "."

Ennyi volt: Tinker Bell újjáéled, amikor úgy érzi, hogy igazi.

Amit megértettem barátom mondására, az az, hogy Tinker Bellnek párkapcsolatban kell éreznie magát a túléléshez. Hirtelen a könnyek küszöbén álltam. Érzelmemet felfogva barátom felém hajolt, hogy átöleljen egy testet - ezt az elsőt kaptam hosszú ideje.

Nem a szexről, még kevésbé az erotikáról beszélek, hanem a bensőséges kapcsolat rendkívüli erejéről. Ebben a rövid beszélgetésben úgy éreztem, hallgattak rám, felismerték a fájdalomban, amelyet éreztem, és igyekeztem megfékezni, és megértettem.

Mi lenne, ha mindannyian azt a szokást kezdnénk gyakorolni, hogy mindennapi életünk során teljes figyelmünket legalább egy személyre fordítsuk? Talán nemcsak a barátokkal és a családdal kezdhetnénk jobban kommunikálni, hanem közösségünk azon tagjaival is, akiket „másnak” gondolunk.

Az Én-Te pillanatnak nem kell olyan intenzívnek lennie, mint amit leírtam, és még szóbeli sem. Ez egy barátságos üdvözlésből, egy mosolyból vagy egyszerű „köszönetből” állhat valakinek, aki segített bennünket elfoglalt életünk közepette.

A következetesen gyakorolt ​​Én-Te pillanatok hajlamosak szaporodni és növelni az ember iránti szimpátiáját (ezáltal fokozva polgári életünket), miközben hozzájárulnak egyéni boldogságunkhoz és személyes jólétünkhöz is.

Arra kérem, próbálja ki ezt - a választások előtt és után - legalább naponta egyszer -, és tartsa be az eredményt.