Ne hívjon hiteles embereket lázadóknak

Tartalom

• Főbb pontok
• A "lázadó" kifejezés megértése
• Az a baj, ha valakit "lázadónak" neveznek

Főbb pontok

• A "lázadó" kifejezés olyan személyre utal, aki közvetlenül szemben áll a hatalommal, például egy kormánnyal.
• Amikor valakire lázadóként hivatkozunk, akkor sztereotip társadalmi vagy kulturális kontextusban definiáljuk őket, és olyan szándékokat és motivációkat rendelünk hozzá, amelyek esetleg nincsenek jelen.
• Amikor legközelebb látunk valakit, aki egyedi utat követ, ahelyett, hogy reflexszerűen felkelő, dacoló tekintélynek titulálnák, tekintsük valódi énjüknek.

A "lázadó" kifejezés megértése

A „lázadó” kifejezés, a „rabja”, a „gengszter”, a „radikális” és a „harcos” szavakhoz hasonlóan, úgy tűnik, a mindennapi nyelvhasználatunkban meglehetősen sokat dobódik. A kifejezés technikai meghatározása olyan személyre vonatkozik, aki közvetlenül szemben áll a hatalommal, például egy kormány. Ez az ellenzék gyakran erőszakos, mivel egy lázadónak szándéka lehet a tekintély megdöntése. És bizonyára sok olyan ember van a világon, aki szándékosan vitatja a társadalmi, gazdasági és politikai tekintélyt. De az idő múlásával a „lázadó” kifejezés mindenütt elérhetővé vált, bárkire utal, aki egyedi utat követ.

Például az „autentikus” embereket gyakran „lázadóknak” vagy „lázadónak” nevezik. Elméletileg egy hiteles ember az, aki önmagában és meggyőződésében hűen gondolkodik és él, függetlenül attól, hogy a hagyományos társadalmi normákat alkalmazza-e. És kétségtelenül igaz, hogy a legtöbb „lázadó” hitében és viselkedésében hiteles. Azonban nem minden „hiteles” személy lázadó, és nem is szabad őket ilyenként említeni.

Az biztos, hogy a „lázadó” kifejezésnek a hiteles életet élőkre való alkalmazását gyakran bóknak szánják. Végül is az élethez vezető út megtalálása, amely összhangban áll a saját értékeivel, szemben az életre gyakorolt ​​társadalmi nyomással, nagy bátorságot, elszántságot és lelkierőt igényel. És ezek ugyanazok a csodálatra méltó tulajdonságok lehetnek, amelyek valakit a szó technikai értelmében vett „lázadóvá” tesznek.

Az a baj, ha valakit "lázadónak" neveznek

De néha az a szándék, hogy valakit lázadónak nevezzünk, nem olyan pozitív. A kifejezés arra utalhat, hogy az egyén valahogy felforgatja a tekintélyt, ha egyszerűen hűek önmagához. Ennek következménye lehet, hogy ez a személy fenyegetést jelent - talán még veszélyes és erőszakos is -, mert nem felel meg a társadalmi normáknak. Így a „lázadó” kifejezés használatával hirtelen társadalmi fenyegetésekbe kerülnek azok az emberek, akik saját vállalkozásukat gondozzák, próbálják életüket élni.

De függetlenül attól, hogy a kifejezést bóknak szánják-e vagy sem, korlátozni kell valakit lázadónak, mert ez sztereotípia. Amikor valakit lázadónak nevezünk, akkor nem egyénekként, hanem csak sztereotip társadalmi vagy kulturális kontextusban megértett egyénekként definiáljuk. Ennek során olyan szándékokat és motivációkat rendelünk hozzá, amelyek esetleg nincsenek jelen. És ez az egyén így már nem tudja megérteni és képviselni önmagát a saját feltételeivel, inkább csak más önkényes társadalmi feltételeinek összefüggésében. Ahelyett, hogy arra összpontosítanának, hogy hiteles utat kövessenek, bárhová is járja őket, arra korlátozódnak, hogy egy önkényes társadalmi konstrukció keretein belül megértsék őket.

Hajlamunk arra, hogy az embereket „lázadóknak” tituláljuk, különösen akutnak tűnik, amikor a felnövő gyerekeket és serdülőket leírjuk. Olyan filmek, mint pl Lázadó ok nélkül (1955) beágyazódtak a társadalmi tudatba, és elméletileg elfogják a „tizenéves lázadást”. De ahogy a film is ábrázolja, gyakran lázadásnak nevezik azt, hogy csak egy tinédzser küzd, hogy megértse és érvényesítse saját hiteles önmagát.

És az biztos, hogy a legtöbb gyerek valamikor dacol a tekintéllyel. Nehéz függetlennek lenni anélkül, hogy időnként tönkretennénk a rendszert. De ez nem azt jelenti, hogy a hit vagy a magatartás szándéka kihívást jelentett vagy megdöntötte a tekintélyt. Gyakran csak a gyerekek találják ki, hogy kik ők és mit akarnak csinálni az életben.

Ez a kérdés gyakran felmerül azoknak az embereknek, akik nem hagyományos kultúrákat ölelnek fel. Például a heavy metal közösségben élő embereket gyakran „lázadóknak” titulálják, mert érdekeik eltérnek a hagyományos normáktól. De csak azért, mert valaki szeret feketét viselni vagy hangos zenét hallgatni, amikor mások nem teszik lázadóvá. Ha egy gyerek szereti az Iron Maiden-t, és Iron Maiden-dzsekit visel az iskolában, akkor nem csak azért lázadnak, mert másoknak ez nem tetszik. Gyakran ez az oka annak a megalapozatlan sztereotípiának, hogy a heavy metal rajongók veszélyesek és erőszakosak.

Hasonlóképpen, az egész életen át tartó heavy metal rajongó nem válik „eladóként”, aki elveti „lázadó” gyökereit csak azért, mert végül sikeres konvencionális karrierjük és családjuk van. Gyerekkorukban nem feltétlenül voltak „lázadók”, ezért felnőttként sem szűntek meg „lázadók” lenni. Egész idő alatt csak olyan emberek voltak, akik a legjobb életüket próbálták élni.

A sztereotípia valakinek „lázadóként” való további kockázata az, hogy olyan helyzetbe hozza őket, hogy reagálniuk kell a tekintélyre, ha esetleg másképp nem tették meg. A beszélgetésem óta gondolkodom ezen a kérdésen A Hardcore Humanism Podcast Sean Long-nal a heavy metal együttesből, míg ő alszik. Hosszan leírta, hogy gyerekként kritizálták, sőt zaklatták a heavy metal zene iránti szenvedélye és zenekara miatt. Ez azt eredményezte, hogy Long dühös volt a tanára ellen, sőt azt mondta, hogy ez „egy kicsit abból a lázadóból” hozta ki a „rendszer” ellen.

De Hosszú hallgatásakor különös benyomásunk támad arról, hogy ő csak megpróbálta elvégezni a dolgát és hiteles énje lenni. Nem vitatta a tekintélyt. A hatóság kihívta őt.

Hasonló dinamikát láthattunk a múltban, amikor a heavy metal zenekarokat nem önmagukban „lázadók”, hanem autentikus művészetük kifejezése miatt támadták meg. Ennek súlyos következményei lehetnek, akárcsak a 80-as években a szülők zenei erőforrás központjával (PMRC). A PMRC arra törekedett, hogy olyan heavy metal művészeket, mint a Twisted Sister, veszélyes, erőszakos anyagokat terjesszen a gyermekek számára, és cenzúrázza művészetüket. Hasonlóképpen, a heavy metal zene sztereotípiája miatt a Judas Priest heavy metal együttest vádolták és bíróság elé állították egy rajongó öngyilkosságáért.

Ez felveti azt a másik kockázatot, hogy az embereket „lázadóknak” minősítik. A figyelem arra az egyénre összpontosul, aki megpróbál hitelesnek lenni, mint problémának, nem pedig annak a lehetőségére, hogy társadalmunk működésével valami problémás legyen.

Például miért fenyegetnek minket annyira különböző emberek? Miért utasítjuk el a művészeket veszélyesnek, mert ők azt teszik, amit a művészeknek állítólag meg kell tenniük, ami kifejezi önmagukat és szélesebb képet nyújt a világról? Társadalomként minden bizonnyal élvezzük az eltérő gondolkodású emberek munkájának gyümölcseit, és kreativitásukkal, innovációjukkal a technológiában és az üzleti életben fejlesztjük a társadalmat. Nem szolgálnánk jobban, ha hiteles embereket ölelnénk fel a norma részeként, nem pedig a hatalom fenyegetését?

Tehát, ha valaki tudatosan és szándékosan lázad a hatalom ellen, és lázadónak nevezi magát, akkor nagyobb hatalom van számára. A kihívást jelentő társadalmi, gazdasági és politikai normák produktív részei lehetnek a dinamikus, lendületes társadalomnak. És ha valaki így érti hiteles önmagát - mint kihívást az adott hatóság számára -, akkor engem illetően lázadó.

De amikor legközelebb valakit látunk, aki hiteles és a saját egyedi útját járja, talán kétszer is elgondolkodhatunk, mielőtt reflexszerűen látnánk, hogy dacol a tekintéllyel és lázadónak titulálja őket. Örüljön hitelességüknek és támogassa őket, bárhová vezet az út. És ha valaki lázadónak hív, akkor elmondhatja neki:

- Nem vagyok lázadó. Én vagyok.