A szociális szorongásban szenvedők számára a videohívások újabb okot jelentenek az aggodalomra

Tartalom

• A szorongás alapvető olvasmányai
• 7 lépés a társadalmi szorongás elpusztításához a rügyben képekkel

Ha a COVID-19 előtt viszonylag nagy értekezleten, órán vagy előadáson kellett részt vennie, akkor nem feltétlenül kellett megmutatnia az arcát. A sarokba ülhetett a nyilvánosság elől, és senki sem vette észre. A szociális szorongásos rendellenességben (SAD) szenvedők számára ez tökéletes módja annak, hogy elkerüljék az ilyen szorongást kiváltó zavart. Az egyetlen probléma akkor merül fel, ha olyan előadást kell tartaniuk, amelyben fel kell állniuk egy terem elé, potenciálisan a kritikus közvélemény általi ellenőrzésük alatt. Ezek az egyének azonban megvédhetik magukat olyan szerepek megválasztásával, amelyekben minimalizálhatják az ilyen félelmet kiváltó élmények gyakoriságát.

A COVID-19 a mindennapi élet számos egyéb változása mellett arra kényszerítette az embereket, akik inkább az árnyéktól távol tartják magukat, a munka, az iskola vagy a családi összejövetelek által megkívánt könyörtelen képernyők elejére és közepére. Még akkor is, ha az egyik videocsevegésben nincs beszédszerepe, az arca ugyanolyan nagynak tűnik majd, mint más embereknek, mivel nincs „elülső” vagy „hátsó” sor. Amikor felszólítanak, hogy megszólaljon, az arca most kibújhat, hogy uralja az egész képernyőt. Sőt, beszélgetés közben valóban láthatja az arcát, amely a valós életben a legtöbb esetben nem fordul elő.

A videokommunikáció ezen új világában az SAD-ban szenvedők kutatása nyilvánvalóan még nem felzárkózott a jelenlegi valósághoz. A Waterloo Egyetem Mia Romano és munkatársainak nemrégiben készült tanulmánya (2020) azonban betekintést nyújt a COVID-19 hatása közé, és az SAD-ban szenvedők hogyan tudják eligazítani a videocsevegések igényeit.

Romano és mtsai. vegye figyelembe, hogy a nyilvános ellenőrzéstől való félelem mellett az SAD-ban szenvedők nehezen látják magukat másban, csak negatív megvilágításban, amikor társadalmi helyzetben vannak. Még akkor is, ha morális lendületet kapnak, ha valaki gratulál a teljesítményükhöz, az SAD-ban szenvedők csak rövid ideig élvezhetik ezt. Ha a visszajelzések kevésbé egyértelműen pozitívak, akkor ezek az egyének saját pesszimista lendületüket adják a helyzetnek, és csak akkor láthatják, amikor a dolgok rosszra fordultak. Nem tudják kikapcsolni önkritikus értelmezéseiket, amelyekben csak hibáikat tekinthetik meg.

Ahogy az emberek negatív értelmezése nő, úgy nőnek az érzelmeik is. Valójában, amint a szerzők megjegyzik, „az SAD-ban szenvedő személyek kevésbé hatékonyan alkalmazhatják a kognitív átértékelést a mindennapi életükben” (2. o.), Így szorongásuk erősödésekor nincsenek megküzdési képességeik az újragondolással történő kezeléshez. a tapasztalat mérhetőbb módon.

A kognitív átértékelés során képes leszel felvenni azt a rossz helyzetet is, mint például a közönség előtt való tévedés, és megnyugodhatsz azzal, hogy azon gondolkodsz, hogy senki sem vette észre a nyelvcsúszásodat. Lehet, hogy te vagy az egyetlen, aki rájött a hibára, és talán nem is volt olyan rossz hiba. Ez a folyamat a Romano et al. megközelítés.

A kanadai szerző és munkatársai 38 olyan személyt toboroztak diagnosztizált SAD-val, akiket 31 úgynevezett „egészséges” kontrollhoz hasonlítottak (azaz diagnózis nélküli embereket). Mindkét csoport, amelynek valamivel több mint fele nő volt, átlagosan a 20-as évek végén jártak, és a legnagyobb etnikai kisebbség a minta között ázsiai volt (15 százalék). A legtöbb egyedülálló (65 százalék), és csaknem fele (45 százalék) más szorongásos rendellenességet is kapott.

Annak mérésére, hogy az SAD-ban szenvedők mennyire negatívan viszonyulnak a semleges helyzetekhez, a szerzők egy olyan mondat befejezési feladatot kezeltek, amely kétértelmű szárat tartalmazott, például „Valakivel való első randevúja után azt gondolják, hogy Ön…” szociálisan megterhelő helyzetben a kutatók arra kérték a résztvevőket, hogy tartsanak 3 perces beszédet, amelyben elmondják véleményüket a három ellentmondásos téma egyikéről. A kísérleti indukció tehát valójában utánozta a videocsevegés társadalmi igényeit (levonva a képernyő visszajelzését). A résztvevők legközelebb egy rövid pozitív-negatív affektus skálával értékelték érzelmeiket a beszéd utóhatásaiban.

Azok a megfigyelők, akik a beszéd idején nem voltak a teremben, ezt követően a résztvevők tényleges teljesítményét értékelték. Ez „objektív” és szubjektív becslést adott arról, hogy a résztvevő milyen jól teljesített a beszéd tartása közben.

A beszéd elhangzása elõtt a résztvevõk olyan tényezõkre értékelték tipikus kognitív átértékelési stratégiájukat, mint például: „Próbáltam pozitívabban átértékelni a helyzetet”. Értékelték az átfogó érzelemszabályozási stratégiáikat is, beleértve a figyelemelterelést (valami másra való gondolkodás), a töprengést és az elfogadást. Ennek oka, hogy ezeket az intézkedéseket a beszéd előtt végrehajtották, az volt, hogy elkerülje a válaszokban a szennyeződést a résztvevő teljesítménye alapján.

A szorongás alapvető olvasmányai

7 lépés a társadalmi szorongás elpusztításához a rügyben képekkel